Úgy nézett ki, mint a fiam...
 

Úgy nézett ki, mint a fiam...
(Szerző: Szlobodnik László - 2012.09.17.)


Az elmúlt időben volt, hogy egy korábbi egészségügyi problémám miatt várakoztam Miskolcon a Semmelweis kórház szemészetén, ahol elég sokan voltunk és várakoztunk a folyosón. Az idő múlását ilyenkor gondolataimba merülve töltöm, kihasználva a múló idő tehetetlensége adta nyugodtságot is. Nem volt ez most sem másként, mikor 20-30 perces vagy talán már 1 órás várakozás eltelte után arra lettem figyelmes, amint a nyüzsgő, halkan folyamatában zúgó tömegben tőlem nem is oly messze egy idősebb hölgy tett egy olyan megjegyzést, hogy „Amúgy milyen helyes fiúcska!”. Ekkor kaptam fel én is a tekintetemet és valóban egy fiatal srácot láttam többedmagával haladni végig a folyosón, amint a végére igyekeztek várakozni. A srác egy teljesen átlagos, látszólag hétköznapi srác volt, hosszabb halásznadrág, divatos póló, teljesen átlagos frizura, stb. Kinézetében is elég szerény, gyermeki ártatlanság is tükröződőt, csak úgy mint a fiamnál, ha nap mint nap látom és eltűnődőm rajta is. A srác érezte, hogy több tekintett is megakadt rajta, de arcának kifejezésében rezzenés sem volt, nem törődve azzal, hogy több szempár kísérte a folyóson, amint társaságával a végére igyekeztek, kicsit elkülönülten várakozni. Akarva akaratlanul magam is oda-oda néztem, mert sokszor az ÉLET különböző helyzeteiben megnézek én is egy-egy embert és eltűnődőm sorsán, hogy vajon nála mitől, miért alakult másként, mint másnál. Mit tett az illető másként, hogy például koldusként próbálja mindennapi betevőjét megteremteni, stb. Ennél a srácnál csak azt láttam, hogy érezte, hogy valóban még várakozása, várakozásuk közben is többen nézik. Ki leplezetlenül, ki kicsit leplezve. Néha nézett ő is felénk, de tekintete még mindig rezzenéstelen volt, tényleg ártatlansággal teli. Viselte sorsát, amit viselt ő is és ami ebben a pillanatban kitűntetett figyelmet adott neki. Kitüntetett figyelmet egy kb. másfél méter hosszú láncban, melynek vége a csuklóit szorító bilincsen végződtek. A kísérete a két némileg testes rövid hajzatú büntetés végrehajtási őrök adták, akiknek a rabkísérés mindennapos munkafeladatként jelentkezve szintén nem ad számukra már „kellemetlenséget”. A srác tartotta magát, miközben azon tűnődtem el, hogy milyen hülyeségen csúszott el? Mit követhetett el, melyért letöltendő szabadságvesztést kapott. Miközben ezen gondolkoztam a régi, „átkosként” titulált kor jutott eszembe, mikor mi még játszadoztunk. Akkor is volt fiatalkorú bűnözés, de javarészint a gyermekét nem nevelő cigányság soraiból kerültek ki főként, akik az utcán nevelkedtek és kényszerültek életformájuk fenntartására. Napjainkban ez már „utolért” minket! Minek köszönhető ez? Másodsorban nekünk szülőknek, akik nem figyelünk oda gyermekeink hétköznapjaira, nem figyelünk oda, hogy mivel és hogyan tölti idejét. Miért is van ez így velünk? Nem lenne igényünk arra a tradicionális gyermeknevelésre, mint szüleink vagy nagyszüleink idejében? De! Az alapprobléma elsődleges (és ezt hagytam másodikként utoljára) oka az az életvitel, mely minket is folyamatosan stresszezve, állandó problémák és akadályok elé állítva kihatással van az időnkre, arra az időre, melyet a családunkkal, de legfőképpen gyermekeinkkel, azok nevelésével kellene töltenünk. Összességében olyan hatások, hatásmechanizmusokra próbálok rávilágítani, melyek nemzetünk és társadalmunk széthullását, tönkremenetelét okozhatják hosszabb, de mára már rövidebb idő alatt...
Közben a szemészeten a sor lassan rám került, néztem a srác csak állt a falnak támaszkodva, láthatóan gondolataiba merülve, melyek szabadok voltak, ha ő nem is...
 

szlobilaci

<<< vissza

 

 

   Minden jog fenntartva! - © 2012-2019