Csak egy mosoly...
 

Csak egy mosoly...
Egy "sérült" ember életvidámsága.
(Szerző: Szlobodnik László - 2013.07.20.)

Egy kedves kis történet, melyet gondoltam megírok már csak azért is, mert sajnos a következő cikkem tartalmát (ami sokkoló lesz) tudom és gondoltam előtte azért egy igazi életvidám cikket fogalmazok meg. E történet eseményének napja olyan volt, mint bármely más nap, szinte semmi egyedi kirívó, megragadó eseménye nem volt, míg kiscsaládommal nem mentünk be egy világhírű étteremlánc Miskolcon lévő üzletébe (az étterem nevét szándékosan nem írtam le, mivel ez itt nem a reklám helye a McDonald's pedig nem fizetett érte). Mikor bementünk és szerény megrendelésünket leadtuk még mindig olyannak tűnt ez a nap, mint bármely másik egészen addig, míg asztalunkhoz leülve előbb feleségem fel nem figyelt egy fiatalemberre, aki önzetlen mosollyal élt, mikor pillantása találkozott más emberekével, miközben, mint takarító szorgosan törölgette le az asztalokat, pakolta el mások által otthagyott szemeteket, szennyeseket. Így volt ez éppen annál az asztalnál is, ami mellett éppen két fiatal lány ült, akik észrevéve, hogy amúgy ez az ember "sérült" (itt szándékosan ezt a szót használnám csak szellemi tulajdonságára) némi grimaszukkal fordultak el, kerülve még csak a tekintetét is. Mikor a mi asztalunk mellett kezdett el dolgozni szinte éreztem, éreztük azt a csodálatos energiát, amit kisugárzott és mosolyogva tekintettünk mi is vissza, miközben apró köszönése mellett kereste egy-két szó adta rövid párbeszédek lehetőségét is. Látható volt, hogy boldog, örül, hogy munkája van, noha csak takarító, boldog a társadalom szerves dolgozójaként, hiszen talán lehet az első olyan munkahely, ahol befogadták és lehetőséget kapott arra, hogy megmutassa "teljes értékű" ő is, noha az ÉLET pici akadály elé állította. Érezhető volt, hogy öröme, boldogsága fokozódott, hogy viszonoztuk felé mindazt, amit folyamatosan szeretett volna ő is adni és keresni a vendégek között, kik közül sajnos ugyanazon monotonitás és szürkeség mellett élték sokan életük pillanatait, melyből sajnos ez a fiatalember kimaradt, talán észre sem vették vagy éppen eltaszították. Emlékszem rögtön témánk lett a feleségemmel és csak a pozitívumokat láttuk mi is.
Mikor befejeztük rövid étkezésünket, észrevettük, hogy a fiatalember igyekezett munkájával szintén a kijárat felé haladni, s mikor léptünk ki illedelmesen, kedvesen és változatlanul mosolyogva köszönt el tőlünk, miközben viszonozva egy-két mondatot váltottunk vele, mire ő még bókolni is igyekezett. Mit is mondjak... Vidámmá tette az egész napunkat attól a perctől fogva, hogy egy rövid, múló kontaktus alakult ki közte és köztünk.
Véleményem szerint nap, mint nap kell, hogy kizökkentsenek beszürkült, befásult életünk ritmusából, melyben az ilyen embereket a magunk nemében én csodálatosnak tartom. Szerintem valahol meg kellene tanulnunk magunktól is mosolyogni és életvidáman tekinteni másik embertársunk felé, kinek lehet, éppen szüksége van rá, s mely mosoly oly csodálatos erővel, energiával bír, hogy rögtön feltöltődést ad... PRÓBÁLJUK MEG!

szlobilaci

<<< vissza

 

 

   Minden jog fenntartva! - © 2012-2019